Mi újság, tánc, színház, nevelés? 5.

A Tánc Színház Nevelés oldal beszélgető sorozata, ahol a tánc színházi nevelés területén aktívan tevékenykedő alkotókkal, munkatársakkal beszélgetünk.

Szepes Anna, Nagy Emese és Matisz Viki a Trafó Gondolat Generátor “Táncrahangoló- Bemozgató foglalkozás” című program gazdái, több izgalmas, társadalmilag fontos közösségépítő projekt létrehozói.

• 

  Szepes Anna

• 

  Nagy Emese

• 

  Matisz Viki

Fotó: Takács Márton

Szepes Anna, a Színház-és Filmművészeti Egyetem első drámainstruktor csapatában végzett, a diploma után a Trafó Gondolat Generátor műhelyéhez került. Spanyolországban fórum- és dokumentumszínházi technikákkal ismerkedett, jelenleg Salzburgban tanul alkalmazott színházat. Drámainstruktorként ma leginkább az foglalkoztatja, hogyan teremthetünk közös ügyek által közösséget, a külső világra reflektálva és a belsőre odafigyelve. Nagy Emese, szintén a Színház és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor- drámajátékos szakirányán végzett 2017-ben. Pécsett az Escargó Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezet színjátszó csoportjainak vezetőjeként és színészeként dolgozott, illetve a pécsi Bóbita Bábszínház vendégművésze volt.  A Trafó Gondolat Generátor programjához a 2019/20-as évadában csatlakozott. Matisz Viki, táncos, sejtedző tréner, a Műszaki Egyetemen szerzett diplomát az Ergonómia és Pszichológia tanszéken. Számos külföldi és hazai táncmester kurzusán vett részt, az igazi hivatását az ún. “táncos sejtedző tréningjei” során találta meg: “Emberekkel foglalkozhatok, tehetek valamit azért, hogy jobban érezzék magukat és egészségesebbek legyenek, átadhatok valamit magamból, lehetőségem nyílik támogatni és fejleszteni őket testileg és lelkileg, sejtjeiket edzem úgy, hogy én is remekül érzem magam és folyamatosan fejlődök.”

Első elementáris tánc élményeitek?

Nagy Emese: Ugyan az életemben sokszor megjelent a tánc (4-8 éves koromig balettoztam, gimnáziumban drámatagozaton a szakmai óraként szerepelt az órarendemben) elementáris élményemet 2020 februárjában szereztem Doris Uhlich workshopján, a  Trafóban az Összművészeti Nevelési Találkozó keretén belül. 

Fotó forrása: Trafó

Matisz Viki: Első elementáris tánc élményem a gyerekszobámhoz kötődik, ahol órákon át figyeltem a mozgásomat és jegyzeteltem az észrevételeimet. Gyakorlatilag ez a kíváncsiság vezetett különböző tánciskolákba, országokba és képzésekre: hogy tanulhassak arról, ki hogyan közelít a mozgáshoz, milyen hasonlóságokat vagy különbségeket rejt egy Feldenkrais óra, egy Body Mind Centering megközelítés, egy hip-hop, egy balett vagy egy kortárs táncóra. A táncon keresztül még inkább tapasztalom a fizikai törvényszerűségeket, összeértek a szálak. Figyelem, hogyan tudom alkalmazni az improvizációtól kezdve a kompozíció készítésen át a hétköznapi életig a test tudatos használatát és hogyan tudom ezt másokkal is megosztani. 

Szepes Anna: Első helyett az egyik utolsó táncosélményem karantén előttről: Madridban – Viki sejtedzéseit hiányolva – egy csodás brazil táncos-testkutató-tanár, Marina Santo női mozgásóráira jártam egy feminista kulturális tér pincéjébe. Az egyik órán megkért, hogy mondjak el egy számomra kedves szöveget magyarul, a többiek pedig a nyelvet zeneként használva mozogjanak. Járkáltam a sejtelmesen megvilágított térben az Éjszaka csodáit recitálva és könnyeztem ahogy a nyelv minősége, az ismeretlen jelentés és az együtt töltött hónapok egyszerre tükröződtek vissza ebben a sokféle, gyönyörű női testben.

Milyen út vezetett titeket a Gondolat Generátor komplex közösségi projektjéhez?  Miben más a mostani struktúra a korábbi Trafós “beavató program”hoz képest?

Nagy Emese: A célunk utat találni az összművészetiség felé. A művészet minél több rétegét eljuttatni minél több társadalmi csoporthoz, így jobban bevonni őket a Ház körforgásába. Ennek alapján próbálunk összeállítani egy olyan repertoárt, ami elég színes ahhoz, hogy mindenki megtalálja benne a számára érdekes programot.

Szepes Anna: A műfaji sokszínűséget a színházi nevelési formákkal is képviseljük. Találtok nálunk egyszeri és egész évadon keresztül zajló projekteket, középiskolás osztályoknak, egyetemistáknak vagy a Trafó közönségének és szakembereknek szóló programot is, beszélgetőset, alkotósat, tanulósat, olyat ami jobban kapcsolódik a Ház programjához és ami csak inspirációs forrásként használja azt.  Az első évadunkban úgy definiáltuk a ‘kortárs’ fogalmát, hogy az ITT, MOST, RÓLUNK szól. Ez egy hipotézis is arról, hogy a kortárs művészet nem lehet távoli és lila, sőt! Annak van a lehető legtöbb eszköze a jelen problémáit, a jelen nyelvén a jelenben megkérdőjelezni, ezért mindenkinek, aki ma él, lehet hozzá köze és beleszólása.  Így minden programunk, legyen az táncrahangoló foglalkozás, közösségi színházi műhelymunka vagy előadás utáni közönség-össze-találkozó, a személyes viszony megtalálására, a cselekvővé,(társ)alkotóvá válásra és a párbeszéd beindítására is platform.

Fotó forrása: Trafó

Milyen közönség aktivizáló programokban dolgoztatok, illetve melyik volt az a projekt, amit (résztvevőként/előadóként is) kiemelnétek?

Nagy Emese: A színházi nevelés több ágában vettem már részt résztvevőként is és előadóként is, mint a színjátszó foglalkozások, TIE foglalkozások, két- és háromlépcsős foglalkozások, rendhagyó irodalomórák, egyszeri drámás foglalkozások. Ami konkrét projektet most kiemelnék az a nyáron megvalósuló Liberty elnevezésű közösségi színházi projektünk, amelyben három különféle társadalmi rétegből érkező diákokkal dolgozunk közösen az identitás, szabadság témakörében. 

Matisz Viki: Én a Táncrahangoló foglalkozások összeállításában és megvalósításában vettem részt. Ezt a kortárs tánc érzékenyítő programot középiskolás osztályoknak tartottuk. Két alkalommal találkoztunk a diákokkal az iskolákban, a harmadik alkalommal pedig egy kortárs tánc előadást néztünk meg közösen a Trafóban. 

Szepes Anna: Mesihez hasonlóan a színházi nevelés legtöbb ágában dolgoztam, tanítási drámaórák, komplex színházi nevelési előadások, csoportvezetés, workshopok, beszélgetések, táborok, továbbképzések…Egy Trafós szerelemprojektünk Török Timivel a #mindenkitörténet közösségi színházi alkotócsoport. 2018 nyarán fesztiválinterjúkat készítettünk a húszévességről majd a kiválasztott civil szereplők saját történeteikkel álltak színpadra a Trafó huszadik szülinapja alkalmából. Az előadást végül játszottuk a Házban majd visszavittük a fesztiválokra, ahonnan a történeteket hallottuk. A csoport a korona alatt is aktívkodott, mindenkihaz.net címen tudtok benézni és beköltözni abba az online közösségi házba, amelyet saját otthoni tereik inspiráltak és a látogatókat is alkotásra hívják. 

Fotó forrása:Trafó

Miben kell, kell-e más módon, más módszerekkel gondolkodni egy színházi előadás ráhangoló/feldolgozó foglalkozásaihoz képest a táncelőadásokhoz való hangolók tervezésében? 

Matisz Viki: Sokat beszélgettünk erről a Táncrahangoló csapatával. Alapvetően nyilván a konkrét feladatok különbözőek egy-egy ilyen foglalkozásnál, de maga a módszer, a felépítés nagyon hasonló. Azt vettük észre, hogy minél inkább létezik osztályközösség, annál több időt tölthetünk a specifikus tapasztalati tanulásra épülő feladatokkal és annál mélyebbre tudunk jutni az adott témában. Ameddig egy csapat együttműködését kell fejleszteni, ott egyértelműen nagyobb hangsúlyt kell, hogy kapjon minden olyan bizalom fejlesztő, csapatépítő gyakorlat, ami egyáltalán teret enged bárminemű művészet befogadásához. Ennek a biztonságos közegnek a megteremtése egységes feltétele a foglalkozásoknak.

Szepes Anna: Nemtáncosként jó visszajelzés a saját reakcióm a táncprodukciókra az ilyen alkalmak tervezésénél. Ha azzal kezdek dolgozni, amit én nem értek, ami az én testemnek jólesik, ami engem (nem) dob le, ami számomra okoz belső konfliktust, valószínűbb, hogy ez a hiteles kíváncsiság a résztvevő csoportra is átvihető. Nagy kihívás sokaknak – főként akik a hagyományos oktatási rendszerben kell tengessék éppen tinédzseréveiket – kikapcsolni a tudatos és a történeti gondolkodást, bekapcsolni az érzékeket. Elengedni a mozgáshoz kötődő szégyenérzetet. Ahogy Viki is mondja a lépcsőzetesség, a nemhierarchikus kommunikáció és a csoport igényeihez szabott, gyakran improvizált facilitálás egyaránt segítenek. 

Mennyire lehet bevonni a tánc szakmát olyan foglalkozások létrehozásába, amelyek a táncon, mozgáson keresztül szólítják meg  a közönséget? Voltak-e ezzel kapcsolatban nehézségeitek? Mik az ezzel kapcsolatos tapasztalataitok? 

Nagy Emese: Nekem jó tapasztalataim vannak, Vikivel illetve a Willany Leó improvizációs táncszínházzal dolgoztam már együtt valamilyen formában. De a korona miatt is nyitottabbak a szakmák egymás felé azt gondolom. Eddig nem volt probléma, ha kerestünk valakit.

Matisz Viki: Én is úgy látom, hogy nagyon nyitott a táncos szakma nem csak a tánc népszerűsítésében, de mindenféle újdonság létrehozásában. Különböző művészeti területek találkozása mindig nagyon izgalmas és kölcsönösen sokat tanulhatunk egymástól. Én például a Táncrahangolók kapcsán figyeltem fel a drámás gyakorlatok fontosságára még egy abszolút táncos alkotásra szerződött felnőtt csapat esetében is.  

Szepes Anna: Sokat tudunk egymástól tanulni. Tánc-színházi-nevelési projekteken dolgozni táncos alkotókkal olyan, mint két nyelvből egy harmadikat feltalálni. 

Mennyire nyitottak a diákok a mozgásos foglalkozásokra? A pandémia hatásának bizonyosan lesznek nyomai abban, ahogyan a testünkről gondolkodunk. A tesi órák, sportolási lehetőségek elmaradása, korlátozása talán most eltávolította az iskolákat a mozgásos formáktól, de lehet, hogy éppen ezért a diákok és a pedagógusok is jobban ki lesznek éhezve az élő mozgásos eseményekre.

Matisz Viki: Úgy láttam, hogy egyénenként is teljesen eltérő ki mennyire nyitott egy ilyen foglalkozáson. Vannak, akik nem szeretnék kimutatni, hogy nagyon is érdekli őket a téma, és vannak, akik nagyon úgy tűnnek, és azt mutatják, mintha nem érdekelné őket ez az egész. Számomra azért fantasztikus ezzel foglalkozni, mert konkrétan láthatóvá tud válni ennek a felállásnak a megváltozása már egy 1-2 alkalmas foglalkozáson is. Én bízom benne, hogy még nagyobb kedvvel és kíváncsisággal jönnek majd elő a fiatalok a bezártságból és ki lesznek éhezve a közösségi programokra, fizikai tapasztalatokra. De azt gondolom, érdemes nekünk is többet gondolkodni azon, hogy pontosan milyen más formában, térben tudunk közeledni feléjük, hiszen nem tudhatjuk, mikor is térhetünk vissza a régi menetrendbe. Érdemes kipróbálni új megközelítéseket, lehetőségeket ebben a nehezebb időszakban is, hátha tudjuk majd ezzel is színesíteni a repertoárt.

Nagy Emese: Iskola és diák válogatja ki mennyire nyitott. Azt gondolom, legalább annyi múlik a foglalkozás vezető személyiségén, mint a módszeren, hogy mennyire sikeres a diákoknál. Így ha valamelyik diák félénkebb, de tud kapcsolódni a foglalkozás vezetőkre és biztonságban érzi magát, bátrabban mer kísérletezni is.  

Szepes Anna: Zsigeri félelemmel és legyőzhetetlen kíváncsisággal tölt el, hogy mivé formálja, fejleszti vagy torzítja a pandémia a szociális és fizikai kapcsolódásokat. Alkotóként, pedagógusként, emberként ebben a hülye helyzetben tán az egyetlen cselekvési kötelességünk, hogy amint lehet, amilyen eszközzel csak lehet azokat segítsük, akiket ez nehezebben érint.

Fotó forrása: Trafó

+ A beszélgetés zárásaként egy asszociációs játékra hívunk titeket! Nektek mit jelentenek az alábbi szavak: Tánc? Színház? Nevelés?

Nagy Emese:

Tánc= idegen nyelv

Színház= fórum, tükör 

Nevelés=fejlődés

A három összegezve pedig nálam a LEHETŐSÉG.

Matisz Viki: hiányzó láncszem

Szepes Anna: Ha ez most egy fedőnevek játék lenne és egy fogalommal kéne leírnom a hármat: FELTÉRKÉPEZÉS. A közösségé, a testünké, a lehetőségeinké, az akadályainké, az ütközéseké, a demokráciáé…

Budapest, 2021. március 1.

Az interjút Varga Nikoletta készítette.

Mi újság, tánc, színház, nevelés? 4.

A Tánc Színház Nevelés oldal beszélgető sorozata, ahol a tánc színházi nevelés területén aktívan tevékenykedő alkotókkal, munkatársakkal beszélgetünk.

Szemessy Kinga neve sokszor előbukkan, ha valamelyik kulturális térben létrejövő közösségi, részvételi táncos projektekkel találkozunk. A kérdés annyi, táncos alkotóként, koreográfusként, tánckutatóként vagy csupán érdeklődő megfigyelőként van jelen az adott mozgásos eseményben. Kinga alapította a SVUNG módszertani kutatócsoportot, melynek tagjai táncos előadásokhoz készítenek izgalmas bemelegítő, “a néző érkezését segítő” foglalkozásokat.

Kővágó-Nagy Imre, 2018, Bakelit M.A.C. / Urvi Vora: ‘This is How You Move Them’

Hogyan kerültél a tánc közelébe? Mik voltak a tánccal kapcsolatos első elementáris élményeid?

A mozgást a hosszú élsportolói (vívás) évek miatt mindig sajátomnak tudtam – ebből a versenykényszert a gimnáziumi (Bródy Imre Gimnázium, dráma tagozat) alkotások során hagytam el, a tánc iránt pedig a pécsi bölcsészkaron, Szűcs Réka táncfilm óráin bemutatott DV8-filmek miatt kezdtem érdeklődni. Pécsett aztán másfél évig próbáltam megérteni a fizikai színház mibenlétét (ebből írtam szakdolgozatot, illetve ilyen formanyelvvel rendeztem a Janus Egyetemi Színházban a Kaspart), s mindez már szinte egyenesen vezetett a Budapest Kortárstánc Főiskolás felvételihez.

Milyen közönség aktivizáló programokban dolgoztál, illetve melyik volt az a projekt, amit kiemelnél és elmesélnél nekünk?

Szerintem, sértő arra a nézőre nézve azt mondani, hogy nem aktív (hanem passzív), aki teljes figyelmével, intelligenciájával, és empátiájával befogad egy előadást. A közösségi médiától kezdve a wiki oldalakon, a TV-s valóságshow-kon át a multiplayer számítógépes játékokig számos dolog az interakció felé hajszol minket, szóval értékes képességnek kell tekintenünk a kontemplációt* és az egyirányú koncentrációt. Ez az “aktivizálási” szóhasználat felettébb átpolitizált, így a kortárs művészeti/pedagógiai törekvések szempontjából felülvizsgálatot érdemelne: egyrészt a szocializmus hagyatéka**, másrészt pedig keveredik az E.U. által hirdetett részvételi demokrácia egyik előfeltételével, az aktív polgárisággal (active citizenship & active spectatorship).

2018, SÍN Kulturális Központ

Az SZFE Doktori Iskolájában folytatott kutatásommal is inkább azt igyekszem aláhúzni, hogy vannak bizonyos, a testünk által raktározott stigmák és normák, amiket félünk vagy undorodunk nem követni, vagy csak felismerni. A minket mozgató szabályok – ha tetszik életkoreográfiai score-ok – felülvizsgálata sosem fájdalommentes, így hiszem, a színház egy pont erre használandó, felvállaltan “munkás” és veszélyes tér (is) kellene hogy legyen. Ez a gondolat csak az utóbbi fél évben tisztult ki bennem, így bár a korábbi munkáim (pl. a Testnapló-sorozat) is hasonló kérdésekkel operáltak, még sokkal puhábban. Ötleteim jövőbeli merész megvalósításában elsősorban a közösen alapított SVUNG kutatócsoport tagjaira és partnereire számítok.

_{* vö. Hannah Arendt: vita activa és vita contemplativa; továbbá: Alexandra Kolb, ‘Current Trends in Contemporary Choreography: A Political Critique’, Dance Research Journal, 45/. 3., 2013 december, 31-52.; Emmanuel Négrier, ‘Introduction,’ Uő. (szerk.) Cultural Policies in Europe: a Participatory Turn?, Toulouse: Éditions de l’Attribut, 2020, 11-27.}

_{** vö. “A szocialista művelődésnek (…) szüntelenül szélesítenie kell az egész társadalom kulturális aktivitását, az aktív-közösségi-kreatív művelődést és az autonóm kultúra elsajátítását egyaránt, az egész társadalmat átható új »participációs életstílus« kialakításának részeként.’ (Vitányi Iván, ‘Kulturális demokrácia – a kultúra demokratizálása’, Világosság, 22/8–9., 1981. július-december, 585–589 [586])}

2020, Trafó Klub / SVUNG: Koreografált tér, Tér-hatás, Testépítészet workshop

Mit gondolsz, fontos-e, feltétlenül szükséges-e, hogy a hazai tánctársulatok, csapatok másfajta, új csatornákon keresztül közelítsenek a nézőik felé?

Első szinten a tánctársulatok azok, akiknek szüksége van erre, hiszen

1) a szűk szakmai közegen túl nézőket kell toborozniuk, hogy munkáikat ne csak kétszer-háromszor játszhassák,

2) a szűk nézői rétegre magyarázat lehet az is, hogy a közoktatás nem készíti fel a “táncfogyasztókat” arra a multiszenzoriális, s ritkán racionális gondolkodásmódra, amit a táncalkotók sokszor kínálnak vagy netán el is várnak nézőiktől.

Így ezen programok megjelenése szerintem azt is jelzi, hogy a hazai kortárstánc szcéna elkezdte értékelni, becsülni önnön munkásságát, hiszen feladás (és így könnyen olvasható darabok termelése) helyett inkább időt fektet abba, hogy összetett művészeti kutatásai munkamódszereit elérhetővé tegye. Ehhez hiszem, hozzájárul az is, hogy számos táncművész – többnyire megélhetés végett – tanítani kezd, s a pedagógusként rájön, micsoda nemcsak testtechnikai, hanem érzékeny életfilozófiai kinccsel rendelkezik. Egyébként a táncórák már maguk ilyen “nézőközelítő” csatornák, hiszen ott is egyfajta felkészítő/hangoló/bemelegítő foglalkozás folyik a vezető táncművész-tanár munkáira. Egy közvetlenül előadás előtti program abban más, hogy strukturális beágyazottsága miatt valahol a táncórák intimitása és a színházi tér keltette elérhetetlenség illúziója között lebeg, ami köztes állapottal pedig nagyon termékenyen lehet dolgozni.

Tudsz-e külföldi “jó példát” vagy olyan “módszert” említeni, ahol a táncon keresztül szólítják meg a fiatal közönséget?

Szerintem az veszélyes félreértés, hogy a tánccal kell valamit csinálni: a tánc már maga egy teljes értékű megszólítás, így nem kell eszközként használni egyéb jó ügyek érdekében. A szocio-politikai és kulturális problémák, amik megvitatására pl. a Talpuk alatt DTIE előadás használja a táncot, már ott ülnek az adott táncformában vagy tánceseményben, csak sokkal tovább kell benne lenni ahhoz, hogy elérjenek és átmossanak valakit. Mégis, megéri rászánni az időt, mert nagyon másként raktározódik el valakiben, ha lelkesült, saját önbizalmát és önszeretetét építő táncolása közepette rászólnak a táncházban, hogy nem elég autentikus a stílusa, a ritmust nem követve csinálja a záró motívumot vagy még förtelmesebb, nőként férfi táncot jár és vigyázzon, mert jön a folkrendőrség. Mindez összehasonlíthatatlan azzal, amikor ennek színpadi reprezentációját verbálisan kivesézik a diákok. Az én krédóm ebben az előadásban ott van, amikor öt percre (!) mindenki feláll és körben csárdásozni kezd. Onnan a saját élményem: én azért felelek, hogy ne merüljek el a botladozásom miatti önostorozásban, a többiek pedig azért, hogy ügyetlenkedésemet el nem ítélve visszarántsanak a megcélzott (és nyilván tökéletesen soha el nem érhető) közös lüktetésbe.

Így röviden azt mondanám, a “jó módszer” receptjének fő hozzávalói – szerintem – a hosszú idő, általa az elmerülés, a következetlen vagy nem 100%-ig tisztázott (ezáltal közösen improvizálható) keretek, és a hatni hagyás – szemben a pörgetéssel, az óvatos felszínen maradással, a felülírhatatlan dramaturgiával, és a minden áron találni akarással. E kvalitásokkal él pl. Somló Dávid Mandala c. előadása, ahol egyáltalán nem  számít a résztvevők életkora. De hogy az eredeti kérdést ne kerüljem ki, álljon itt néhány szeretett külföldi példa is: a helsinki Esitystaiteen seura Disco Ritualja, Ivo Dimchev Selfie Concertje, Maria Metsalu Mademoiselle x horrorja, Mária Júdová Camouflage c. VR bújócskája, és az Ultima Vez Invited előadásának kék kötélkígyója. Összefogottsága, támogatottsága és állhatatos kutatási orientációja miatt pedig a UniArts Helsinki / Center for Educational Research and Academic Development in the Arts (CERADA) kezdeményezte (nem tánc specifikus, hanem összművészeti) ArtsEqual programjára is érdemes ránézni.

https://www.zealous.co/mariajudova/project/Camouflage/

Asszociációs játékra hívunk! Neked mit jelentenek az alábbi szavak?

Tánc? test; az érzelmek kifejezési szándéka helyett az érzetekre való figyelem

Színház? hatások, (ön)reflexió, disszenzus és konszenzus pulzálása

Nevelés? (játék)szabálykövetés, (játék)szabályszegés, (játék)szabálysértés, (játék)szabályozás

Budapest, 2020. november 30.

Az interjút Varga Nikoletta készítette.

Mi újság tánc, színház, nevelés? 3.

A Tánc Színház Nevelés oldal beszélgető sorozata, ahol a tánc/színház/nevelés területén aktívan tevékenykedő alkotókkal, munkatársakkal beszélgetünk. A sorozat harmadik vendége: FORCZEK JANKA, friss diplomás táncművész még egyetemi évei alatt került közel a tánc -színház – közönség kapcsolatára épülő programokhoz. Nyitottsága és lelkesedése révén történelmi lépésre szánta el magát: szakdolgozatát a táncos beavató- és színházi nevelési foglalkozások bemutatásából írta.

TSZN: Mi az, ami igazán foglalkoztat téged a szakdolgozatod témájából?

Forczek Janka: Idén végeztem a Magyar Táncművészeti Egyetem néptánc tagozatán. Most, hogy kikerültem az Egyetem falai közül még jobban felerősödött bennem az érzés, hogy mennyi minden érdekel – többek között – a táncszínházi nevelés is. Izgalmas lehet egy ilyen előadást létrehozni, szereplője lenni. Fontosnak tartom, hogy beszédtéma legyen, és foglalkozzunk a néző-előadó kapcsolat lehetőségeiről.

TSZN: Milyen történések inspiráltak a dolgozat megírására?

Forczek Janka: Mielőtt elkezdtem volna írni a dolgozatomat, tudtam, hogy a témám mindenképpen kapcsolódni fog a színházhoz.

Tanulmányaim alatt több, számomra új gondolattal, formával találkoztam. Például részt vettem a Táncművészeti Egyetemen megrendezésre kerülő Tánctudományi Konferencián, ahol több előadást is meghallgattam. Lőrinc Katalin előadásának címe nagyon megfogott: “Mit mondhat el rólunk a mozdulat?”. Aztán tudomásomra jutott, hogy a tavalyi tanév során a modern évfolyam – Lőrinc Katalin vezetésével – vidéki művészeti iskolákban tartott beavató foglalkozásokat gyerekeknek.

Sándor Ildikó és Lőrinc Katalin  kezdeményezésére – az egyetemi évek alatt – két alkalommal is részt vettem táncszínházi nevelési előadásokon (Talpuk alatt, Horda2 – a Nemzeti Táncszínház produkciói), akkor még szinte teljesen ismeretlen volt, hogy mit is foglal magába ez a műfaj, mik a gyökerei, eszközei.

Az alapfeltevésem, illetve kiinduló gondolatom az volt, hogy a tánc világban is értőbb/érzékenyebb, és akár aktívabb közönségre van szükség. Egy interaktívabb közeg megteremtése a cél (ebben az esetben gyerekekkel, illetve középiskolás fiatalokkal). Így lett a szakdolgozatom címe: „Egy beavató-érzékenyítő táncos program bemutatása”. A színházi érzékenyítő előadások módszerét és eszközeit, illetve a táncszínházi értelmezést részleteztem a dolgozatomban.

Beleszerettem a témába, magával ragadott a gyerekek reakciója, megoldásaik egy-egy feladatra. Még jobban tudatosult bennem a közönség fontossága és szerepe a színház, táncszínház közegében. Ami szintén érdekes volt, hogy nem csak a résztvevők, hanem a modern szakos hallgatók visszajelzéseit is olvashattam, akik előadóként szerepeltek ebben a projektben. Teljesen ki kellett lépniük a komfortzónájukból, a megszokottól eltérő módon kellett viszonyulniuk a nézőkhöz. Válaszaikból arra következtettem, hogy jó érzéssel töltötte el őket a gyerekek őszinte reakciója és nyitottsága a különböző feladatokra.

TSZN: Kiket említenél meg azok közül, akik a szakdolgozatod témájához fontos adalékokkal szolgáltak?

Forczek Janka: Lőrinc Katalin Mesternőt kértem meg, hogy legyen a konzulensem. A dolgozat írása közben az ő segítségével ismertem meg a beavató foglalkozások felépítését, az előadások létrejöttét, a projektek menetét.

A Káva Kulturális Műhely  vezetőjével, Takács Gáborral is volt szerencsém interjút készíteni, ez a szakdolgozatom fontos része lett. Kutatásaim során több beszélgetést is olvastam vele. Több hasznos gondolata is elősegítette a szakdolgozatom megírását, de a személyes kedvencem így szól: ,,a cél az volt, hogy ne gügyögő „gyermekszínház” szülessen hanem „pusztán” színház. Ne a leereszkedés érződjön az előadásból, hanem az egyenrangúság, a művészi, esztétikai igényesség.”

Gabnai Katalin Drámajátékok című könyve sokszor a kezembe került szakdolgozat írós időszakomban. Lőrinc Katalin, tantermi beavató programjának összefoglalóját egy Gabnai idézettel zárta, ami jól összefoglalja az interaktív játékok fontosságát és hatásait a gyerekekre: ,,… az ilyen gyakorlatokkal és játékokkal segíti a valóság átélését, az emlékek megőrzését, a figyelem fejlesztését, az alkotás szabadságával való megismerkedését, s ezen keresztül a csoport és egyén fejlődését.”

TSZN: A szakdolgozatodat olvasva – úgy tűnik – „beavatott” lettél. Egy hasonló érdeklődésű társaságban milyen kérdéseket, témákat vetnél fel?

Forczek Janka: Az a kérdés gyakran felmerült a dolgozatomban, hogy vajon a színházi nevelés eszköztára kompatibilis-e a táncszínházi megvalósítással? Takács Gáborral folytatott beszélgetésem során szóba került, hogy egy táncos teljesen más síkon gondolkozik, mint egy színész-drámatanár, és lehet, hogy eddig ezért nem készült több táncszínházi nevelés előadás. Egyelőre nem készült a színházi neveléstől teljesen független táncszínházi nevelés modell.

Számomra szintén érdekes volt, hogy legelőször a drámapedagógusok ismerték fel és fogalmazták meg az interaktívabb tanítási módszer fontosságát. Az oktatási rendszerünk reformok bevezetésére szorulna ilyen szempontból, hogy a diákok ne csak frontális oktatás keretében, dolgozatok és felelések formájában találkozzanak az anyaggal, hanem tegyék magukévá, ne csak a lexikális tudás kapjon hangsúlyt. A pedagógusok a gyerekek nyitottságával élve, és nem visszaélve tanítsanak. A színházi nevelés módszer kezdeményezői, képviselői, a színház életre nevelő szerepét ismerték fel.

Aztán az is elgondolkodtató, nehéz megmondani, hogy mi is az, ami megszólítja a nézőt. Úgy gondolom, hogy ami igazán fontos, az a kívánt üzenet, gondolat vagy valamilyen problémakör tálalásának módja.

TSZN: A szakdolgozatod megírása után szerepel a terveidben, hogy a téma közelében maradsz?

Talpuk alatt foglalkozás                   Fotó: Dusa Gábor

Forczek Janka: A Talpuk alatt című táncszínházi nevelési előadáson egyetemi osztálytársaimmal együtt vettünk részt. Utána sok közös beszélgetésre emlékszem, ahol megvitattuk tapasztalatinkat. Egyet értettünk abban, hogy maradandó élményt okoztak az előadók, közös gondolkodásra invitáltak minket és rendszeresen kommunikáltak velünk, kikérték a véleményünket és beavattak minket az előadás cselekményébe. A foglalkozás fontos alappillére, hogy nem vagy csak drámapedagógusokra vagy csak táncosokra van szükség, hanem ezt a két szakmát ötvözve kell hiteles, élvezetes és egyben valamilyen nyomot hagyó előadást bemutatni. Terveim között szerepel, hogy én is készítsek beavató foglalkozásokat, előadásokat.

TSZN: Utolsó kérdésünk minden beszélgetőtársunknak ugyanaz, mit jelentenek számodra  ezek a szavak: tánc, színház, nevelés?

Forczek Janka:

TÁNC:
A testünkkel való kommunikálás a sokféleség jegyében. Saját határaink feszegetése, kísérletezés önmagunkkal.

SZÍNHÁZ:
Egy olyan tér, ahol csak igazat lehet mondani.

NEVELÉS:
Így külön ez a szó, hogy nevelés, nekem szigort és valamilyen kényszert foglal magába. Ugyanakkor kölcsönös egymásra hatás is eszembe jut erről a szóról, ami viszont fejlődéshez és a tudásvágy kialakulásához vezethet.

Budapest, 2020. július 31.

Az interjút Németh Katalin készítette.

Mi újság, tánc, színház, nevelés? 2.

A Tánc Színház Nevelés oldal beszélgető sorozata, ahol a tánc/színház/nevelés területén aktívan tevékenykedő alkotókkal, munkatársakkal beszélgetünk. A sorozat második vendége: Lőrinc Katalin.

Fotó: Palotai Misi

Dr. Lőrinc Katalin, DLA táncművész, táncpedagógus, koreográfus, a Magyar Táncművészeti Egyetem tanára, a művészetelméleti tanszék tanszékvezetője, szakíró, újságíró, a Tánc Színház Nevelés konferencia egyik projektvezetője.

 

TSZN: Hogyan gondolsz vissza a Tánc Színház Nevelés konferenciára, aminek a projekvezetője voltál? Milyen élményeid vannak a négy alkalommal, illetve az utána megjelenő parázs vitával kapcsolatban? 

LŐRINC K.: Az jó, amikor van vita! Nem is nevezném parázsnak, hiszen a tapasztalatokon, elveken nyugvó, érvelő hangok szólaltak meg, inkább azt erősítve, hogy az embereket gondolkozásra, állásfoglalásra készteti a téma, és alapjában mindenki nyitott volt a másikra. Függetlenül attól, hogy a saját tapasztalatai alapján kialakult képet mennyire tudja vagy kívánja módosítani a mások tapasztalatai, érvelése nyomán.

De az első kérdésre még nem válaszoltam: nos, úgy vagyok a négy konferencia-felvonással, mint egy szülő a gyerekeivel: szépnek, okosnak, ügyesnek látja őket, a hibáikat is másként kezeli, mint hogyha nem a gyerekeiről lenne szó, és büszke a legapróbb eredményeikre is. Nos, pontosan így.

De ha szakmaibb szeretnék lenni (és nyilván nem azért kaptam a kérdést, hogy ömlengjek, mert az nem visz tovább): már csak annyi, hogy egy ilyen felszántatlan talajon elindulhatott valami kis kapálás, tehát, hogy meg tudtuk tartani; össze tudtunk hozni annyi különleges, és csodálatra méltó tevékenységet végző embert, már önmagában eredmény! Kicsit továbbmenve: többeket megerősített abban, amit elkezdtek, másokat pedig inspirált arra, hogy belevágjanak valami olyasmibe, amit még nem próbáltak.

TSZN: Hasznosítottál pedagógusként/táncművészként a konferencia gyakorlati vagy elméleti “tudásaiból” valamit a Táncművészeti Egyetemen?

LŐRINC K.: Hogyne! De itt most a kérdésnek csak arra a részére válaszolok, hogy „táncművészként”, mert arra, hogy pedagógusként hogyan, a következő kérdés kapcsán fogok. Táncművészként a nézővel mint résztvevővel való kapcsolódás terén változott az attitűdöm. Az eddiginél is nyitottabb lettem a nézőre, aki jelen van, körülvesz (mondjuk, kiállítás megnyitókon előadott performanszaim során), sokkal inkább játszótársként tudok hozzá viszonyulni, és még inkább érdekel, hogy ő mit kap, mit nyer egy ilyen szituációból. És örülök (s még inkább próbálom előmozdítani az improvizációmmal), ha ő is játszótársnak tud tekinteni a játékom közben, nem ugrik vagy húzódik félre tiszteletteljes udvariasságból 3 méter távolságra, ha közelébe kerülök: nem a „művésznő” kategória vagyok neki, hanem közösen létezünk egy adott térben, egy adott alkalomból kifolyólag. A kiállítás megnyitásához ő pontosan ugyanannyira kell, mint én.

TSZN: Talán a klasszikus balett képzésben nem annyira, de a Táncművészeti Egyetem modern szakos képzésében hasznos lehet tanulni a közönséggel való aktivitások formáiról, tartalmairól, hiszen a kortárs együtteseknél fontos az aktív közönségkapcsolat. Jól látható az is, hogy a  mai professzionális tánctársulatok többségénél, ha nem is folyamatos jelleggel és nagy számban, de jelen vannak a fiatal közönséggel kapcsolatot teremtő programok. Mit gondolsz, mennyire lehet és mennyire szükséges ezt a képzésben tanítani?

LŐRINC K.: Szükséges is, és lehet is. Én ezt teszem már néhány éve. A dolog a teremben kezdődik egy sima órán. Tehát ahhoz, hogy ki tudjam vinni a gyerekeket mondjuk a Vörösmarty térre flashmobozni, vagy egy kiállító terembe, ahol idegenek között vannak testközelben, – mert ezek az első lépések a közönséggel való proaktív foglalkozás felé! -, ahhoz előbb meg kell teremteni azt a légkört az órán, ami ezt lehetővé teszi. Nyitottság, egyenrangúság (a-tekintetben, hogy ott és akkor a táncteremben mindnyájan együtt izzadunk valami közös célért, és nem az van, hogy én diktálom, te meg a végrehajtó alattvaló vagy), és a problémafelismerő- és megoldó készséget fejlesztő pedagógiai módszerek. És igen, sokat, sokféle szituációban kell emberek között dolgozni.

Úton a hallgatókkal

Hadd említsem az egyik legizgalmasabbat: a 2019-es Sziget Fesztiválra beszerveztem a srácokat a spanyol Sol Pico végtelenül izgalmas, a menekültekkel foglalkozó performanszába. Eredetileg csak a modern évfolyamból verbuváltam, de mivel nem mindenki ért rá, mondtam nekik, hogy más szakirányú sulitársaikat is biztathatnák. Jött is egy balett és két néptánc művészképzős lány is! Közülük az egyik idén a táncszínházi nevelésről adta be a szakdolgozatát, és engem választott konzulensnek. Úgyhogy: lehetséges a többi szakirányt is „megfertőzni”!

TSZN: A mostani modern hallgatókkal készítettek mozgásérzékenyítő beavató foglalkozásokat. Mit jelent nálatok ez a “beavatás”? Mi történik ott pontosan?

LŐRINC K.: Megpróbálom ezt nagyon röviden. Egy tantermi foglalkozást készítettem, közösen a modern évfolyam tanulóival. A kiinduló alapanyag valóban egy korábbi ismeretterjesztő típusú előadásom volt, de pont a konferencia kapcsán tanultaknak köszönhetem, hogy meg tudtam lépni a következő lépcsőfokot: ez tehát már nem előadás.

Mit mondhat el rólunk a mozdulat?

Bemegyünk egy tanterembe, ahol elvegyülünk a gyerekekkel 3-4 táncos és én (de nélkülem is volt már), és egy patkó alakban körbe ülős, beszélgetős indítással (a narrátor általában én vagyok, de volt már, hogy átadtam a „szerepet”) elvegyülve együtt mozgunk a gyerekekkel, akik szinte észre sem veszik, hogy kb 50 percben végigpásztáztunk egy csomó mindent, ami a táncművészet alapja (is).

 

TSZN: Asszociációs játékra hívunk! Neked mit jelentenek az alábbi szavak: Tánc? Színház? Nevelés?

Nohát! Honnan tudtátok, hogy a foglalkozásunknak ez is része? Főleg a 12 évesnél idősebbeknél (az egészet eredetileg 10-16 év közöttire kalibráltam, de a turnéink során 7-18 év között minden volt…), kis cetliket osztottunk ki, és pont ilyet kértem: „mi jut eszedbe most itt hirtelen arról, hogy:…” , – és aztán attól függően, hogy a foglalkozás addigi menete során milyen benyomást kaptam a csapatról, mondtam a szavakat. De többnyire ilyeneket: tánc / mozgás / kortárs művészet / – ilyenek…

Úgyhogy a válaszaim közül arra, amit én is mindig megkérdeztem, hadd adjam azt a választ, amit a gyerekek legnagyobb számban válaszoltak (sok más, szintén gyönyörű definíció mellett):

Tánc = szabadság.

És akkor az én válaszaim:

Színház = egy légtérben lenni játszókkal, akik az én életemre reflektálnak… (ez különösen megmutatkozott most, hogy nem lehet színházba menni: számomra a felvételről közvetített, vagy online színházi előadás teljesen élvezhetetlen. De mindig is az volt.)

Nevelés = együtt csiszolódni.

 

Az interjút Varga Nikoletta készítette.

Budapest, 2020. 05. 13.

 

Mi újság, tánc, színház, nevelés? 0.

A Tánc Színház Nevelés oldal beszélgető sorozata, ahol a tánc/színház/nevelés területén aktívan tevékenykedő alkotókkal, munkatársakkal beszélgetünk. A sorozat felvezetéseként a Tánc Színház Nevelés konferencia menedzsment csapata: Németh Katalin, Varga Nikoletta és Meszes Timi osztotta meg a témával kapcsolatos gondolatait. 

 

Kezdőrúgás

VARGA N.: Amikor arról gondolkodtunk, hogyan adjunk új lendületet a Tánc Színház Nevelés facebook oldalának, még nem sejtettük, hogy egy furcsa új időszak köszönt majd ránk, és a közösségeket megmozgató intézményi programok téli álomba merülnek,  kicsit átalakulva az online térbe préselődnek. De ez éppen jó alkalom, hogy beszélgessünk, kérdezgessük egymást, és elinduljon a Tánc Színház Nevelés oldal „Mi újság, tánc, színház, nevelés?” beszélgető sorozata, “nulladik” részként, velünk!

Kezdésként kicsit visszaugranék az időben. Amikor a Nemzeti Táncszínház 2007-ben elkezdte a középiskolásoknak szóló “beavató táncszínházi program” bérlet sorozatát, amit ma már “háromlépcsős programnak” hívunk, akkor számomra nem volt kérdés, hogy a drámapedagógia által használt mozgás- és drámajátékok felől fogunk közelíteni a táncelőadásokat előkészítő foglalkozásokhoz. Időközben természetesen sokat alakultak ezek a programok, a foglalkozások tartalmát és formáját tekintve is sok mindent kipróbáltunk, igazodva a keretekhez (a táncelőadás műfaja, tartalma, az együttes nyitottsága, az iskolák, diákok különbözősége stb.), de már az első évek tapasztalatai után is, azon töprengtem leginkább, hogyan lehetne még inkább mélyíteni ezt a kapcsolatot a fiatal befogadók és a táncelőadások között. Hogyan beszéljünk egyszerre a táncelőadás által kínált helyzetről, viszonyokról, a tánc formanyelvéről, tánc- és színházesztétikai alapfogalmakról, és mindezeken keresztül a fiatalokat foglalkoztató fontos életkérdésekről. A háromlépcsős programunk fókusza azon volt, hogy a középiskolás fiatalok lássanak különféle műfajú táncelőadásokat, és főként az értelmezést segítettük a köré épített elő- és utófoglalkozásokkal. Hiszen, olyan programunk, ahol testmozgással akartuk aktivizálni a fiatalokat, sokféle volt. Sokáig úgy éreztem, baj, hogy mindig megmarad egyfajta távolság a drámás foglalkozások és a táncelőadások között, még ha tartalmilag segítették is egymást. Azt gondoltam, ehhez a közelítéshez nem elég a legjobb drámapedagógus a drámás eszközeivel, és nem elég maga a táncművész sem, akit a diákok a színpadon látnak, illetve utána esetleg hallják beszélni az előadásról. Számomra mindig fontos cél volt annak a formának a megtalálása, amiben a fiatalok aktív bevonásával, a táncon keresztül lehet fontos problémákról, gondolatokról, élethelyzetekről beszélni. A kérdéseimre a válaszok hamar megérkeztek, amikor Németh Kati a Táncszínházba érkezve behozta a TIE ötletét. És akkor a Nemzeti Táncszínház – Közép-Európa Táncszínház – Káva Kulturális Egyesület kombójában megszületett a DTIE (dance theatre in education), az első komplex táncszínházi nevelési előadás, aminél úgy éreztem, végre megérkeztünk, ez az! Három órára összezárva egyetlen egy osztály, profi táncművészekkel, a legjobb színész-drámatanárokkal. Van tartalom, van forma, együtt mozog diák/táncművész/színész-drámatanár, történik a csoda, mi kell ennél több? Talán csak a több! És helyére került, hogy mi a háromlépcsős program, a tánckurzus, a mozgásismereti nap, és a DTIE szerepe és célja ebben a nagy csomagban: tánc-  és színházpedagógiai programok. A táncszínházi nevelési foglalkozások hátránya viszont pont az, hogy nem tudunk belőle sokat játszani, hiszen egy-egy alkalom, három intézmény, három órás munkája, amin csak egy osztály vehet részt. Így rövid távon csak kevés fiatalhoz jutunk el, és elsősorban a budapesti diákokhoz, ha pedig vidékre utaztatjuk a produkciót, akkor ott egy-két osztály tud résztvevője lenni ennek a nagyon hasznos és hiánypótló, mozgásos együtt gondolkodásnak. Az is fontos kérdés, hogy mi történik a résztvevőkkel ezután? Megnéznek egy másik táncszínházi nevelési előadást? Megnéznek egy táncelőadást? Részt vesznek egy mozgásórán? Kérdés az is, hogy tudunk-e “mérni”, születik-e a táncszínházi nevelés területén valaha  hatástanulmány? Hogyan hat mindez a résztvevőkre? 2018-ban létrejött az IZP által támogatott Tánc Színház Nevelés konferencia, ami szerintem sok mindenben az elsőt jelentette ezen a területen és bár sok mindent lehetett volna még beletenni, muszáj volt egy irányt kijelölni, de a fő cél valójában az indulás volt, a feltérképezés, a szakmán belüli párbeszéd elindítása. Ez az első nagy találkozás egyfajta szakmai origója lett sok új kezdeményezésnek, és magának a tánc színház nevelés területének. Emlékszem, rengeteg vita volt a konferencia kurátorai között is, hogy merre felé haladjon a konferencia szakmai tartalma, talán sokat is akart mindenki egyszerre, de muszáj volt egy irányt, egy általuk felvállalt ívet követni. Első lépésként azt is látnunk kellett, hogy kik azok, akikről egyáltalán beszélünk, és annak is ki kellett derülnie, van-e közös nyelv, hogy tudjuk-e, miről is beszélünk?  Nagyon fontos volt meghallgatni, ki hogyan gondol a saját tevékenységére, és egyáltalán hányan dolgoznak ezen a területen? És persze az is jól kirajzolódott, hogy kik azok, akiket valóban érdekel a neveléssel kapcsolatos közös gondolkodás. Legjobban azt szerettem az egészben, hogy négy intézmény (Bethlen Téri Színház, Trafó, Magyar Táncművészeti Egyetem, Nemzeti Táncszínház) közösen dolgozhatott ebben a sorozatban. Sok ilyen “találkozós”, “együttműködős” szakmai projekt kellene még, hiszen csak így tudna fejlődni igazán ez a terület. AZ IZP-TSZN konferencia hatására sokféle új kezdeményezés jött létre, és rengeteg inspirációt és tudást adott sokunk számára a konferencia. Sok megvalósításra váró terv jár a fejemben, aminek egy része, már elnyert pályázati forrással, épp megvalósításra vár a Nemzeti Táncszínházban. Szeretnénk szorosan együttműködni a Színház-és Filmművészeti Egyetem és a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatóival, hogy már a képzésben összekapcsolhassuk a drámainstruktor és a táncművész hallgatókat.

 

Útépítés, térkép rajzolás

MESZES T.: A színházon belül alapvetően mindig is a tánc foglalkoztatott, illetve éppen ez a viszony, ahogy a tánc és a színház egymással kölcsönhatásban vannak, s hogy mik azok a pontok (műfajok? vagy oktatás?), amikor a tánc kilép a színház kereteiből és önállóan kezd el létezni. Amikor egyetemistaként találkoztam a színházi neveléssel, rögtön arra gondoltam, hogy ezt valahogy mindenképp tánccal kellene ötvözni. Eleinte sejtelmem sem volt, hogy már akkor számos olyan oktatási program létezett, ahol ez a két terület együtt volt jelen. 2014-ben volt szerencsém résztvevőként jelen lenni a Horda2  egyik első alkalmán, még a Várszínházban. Akkor, ott én is azt éreztem, hogy megérkeztünk, hát ez az, amit évek óta keresek, s lám, létezik. És milyen ereje van.A konferenciának már az ötlete is lázba hozott. S habár a korábban megfogalmazódott kérdéseimre nem kaptam válaszokat, óriási előrelépésnek, fontos állomásnak tartom a konferenciát. Sokkal fontosabb, hogy újabb és újabb kérdések fogalmazódtak meg, olyan kollektív kérdések, ami a szakma, szakmák képviselőit együttesen foglalkoztatják. Az én kérdéseim: Hogyan nevezzük és mit? – Mi is ez a tánc színház nevelés? Vagy táncszínházi nevelés. Vagy tánc/színházi/nevelés. És miért is van külön neve? Mi a helyzet a vers-színházi-nevelési vagy báb-színházi-nevelési programokkal? Miért is lenne homogén a táncos oktató, nevelő programok területe, s így miért kellene rá külön név? Az elnevezés körüli zavar valószínűleg a céllal lehet összefüggésben: mi a cél? Tánccal nevel / táncra nevel / tánc által nevel, vagy éppen táncot oktat, vagy táncoktatással nevel… stb. És ez nem csak valami számtanpélda a toldalékokkal, hanem lényeges kérdések. Mi több, a tánc szavakat mozgásra is cserélhetjük és megint mást kapunk. A tánc/mozgás eszköz vagy cél ezeknél a programoknál? És ha eszköz, akkor mi a cél? Bármilyen válasz releváns és bármilyen válasz esetén a program csak hasznos lehet. A konferencia óta foglalkoztat engem is a hatás kérdése, illetve annak vágya, hogy ezt mérni tudjuk. Ezzel újabb kérdésre jutottam: miért fontos mérni a hatást? Kissé olyannak látom ezt, mint amikor a kisiskolások egyetlen egyszer technika óra keretében elmennek egy fazekas műhelybe és agyagoznak. Persze a rendszerességnek egészen más hatása lenne, de senki nem firtatja, hogy ha erre nincs mód, az egyszeri alkalom is csodákra képes. Mint ahogyan minden egyes rajz- vagy technikaóra. Az, hogy még nincsenek válaszaink, pozitívumnak gondolom. Már az nagy dolog, hogy közös kérdések fogalmazódtak meg, hogy van igény a közösen kialakított válaszokra.
És bár a konferenciasorozat közben többször voltam „elégedetlen” (miért csak ennyien vagyunk; hogyhogy nem jutott el a híre a konferenciának ide vagy oda stb.), összességében elképesztően eredményesnek tartom. Azzal, hogy elindított a konferencia egy folyamatot, többeket továbbgondolásra ösztönzött; van igény folytatásra, újabb kutatásra, párbeszédre. 

Költői kérdések

NÉMETH K.: Az a kérdés foglalkoztat, hogy akik a Tánc Színház Nevelés oldalát kedveljük, így 319-en, és a kedvelésen túl az is elmondható rólunk, hogy így vagy úgy, de foglalkoztat minket az oldal témája, sőt mi több, sokan műveljük is ezt a tevékenységet, szóval kell-e, fontos-e, megéri-e, hogy ez a mi virtuális közösségünk tegyen azért, hogy a táncszínházi nevelés a táncszakmában elismert és érdemi szakmaisággal űzött aktivitás legyen? Egyáltalán igényli-e a táncszakma, vagy pl. a táncművész- és pedagógusképzés, hogy a jövő közönségében, a művészeti ág fejlődésében, a táncos életpálya alternatíváiban, a művészi elhivatottság mellett a tánc társadalmi hasznát előtérbe helyező gondolkodásban még tudatosabb eszközzé váljon a tánccal-táncelőadással nevelés, érzékenyítés? A látszólag költői kérdésekhez egy-két adalék: Az Imre Zoltán Program (2017 tavasz) által életre hívott Tánc Színház Nevelés konferenciasorozat abból a meggyőződésből született, hogy ezeknek a – meghirdetéskor még egyértelműen a színházi nevelés terminológiáját használva – táncszínházi nevelési programoknak jelentős szakmai értéke és haszna van a táncművészet jövőjében, lehetséges perspektíváiban mind társadalmi, mind egzisztenciális értelemben. A konferenciasorozat számomra egyik legnagyobb hozadéka, hogy megtette a kezdő lépést, megszólította a táncosokat, együttes vezetőket, táncpedagógusokat, a témára nyitott szakembereket, és a táncszakmára kevésbé jellemzően közös eszmecserére, gondolkodásra késztette őket. Egy önmagát definiálni és megerősíteni akaró szakmai terület számára ez kivételes lehetőség volt. A konferencia rövid összefoglalóját a Tánc Színház Nevelés facebook oldalon, a január 4-i posztban olvashatjuk, és itt láthatóak azok a kezdeményezések, amelyek a konferenciasorozat óta születtek. A táncszakma hivatalos dokumentuma, a Nemzeti Táncprogram – „A tánc, mint társadalmi kommunikációs módszer” fejezete Lőrinc Katalin témavezető jóvoltából reflektál a konferencia által megfogalmazott alapkérdésekre a felvetett problémák és az arra adott megoldási javaslatok soraiban.  A konferenciasorozat 2019-es utolsó alkalma óta új, a területet előrevivő, átfogó kezdeményezés nem született. A táncelőadásokhoz kapcsolódó programok továbbra is egymástól elszigetelten, változatos és egyedi módszertanokkal, és eltérő szakmaisággal működnek. Miközben ez a sokszínűség egy életképes, létjogosultságát nem vitató szakmai terület képét mutatja, ugyanezen sokszínűség és a közös szakmai platformok hiánya miatt nehéz látni a tevékenység táncszakmai egzisztenciáját, a pályáztatást továbbra is nehezíti, és ezzel a jövője is bizonytalan.

A Tánc Színház Nevelés FB oldal – mint a konferenciasorozat után még élő felület – továbbra is közvetít a terület történéseiről. Örülnénk, ha sokan olvasnák és reflektálnának a megjelenő posztokra, hírekre, eseményekre. Hátha, idővel a költői kérdésekre is kerül valamilyen válasz.

 Budapest, 2020. április 20.