A Tánc Színház Nevelés oldal beszélgető sorozata, ahol a tánc színházi nevelés területén aktívan tevékenykedő alkotókkal, munkatársakkal beszélgetünk.
Szemessy Kinga neve sokszor előbukkan, ha valamelyik kulturális térben létrejövő közösségi, részvételi táncos projektekkel találkozunk. A kérdés annyi, táncos alkotóként, koreográfusként, tánckutatóként vagy csupán érdeklődő megfigyelőként van jelen az adott mozgásos eseményben. Kinga alapította a SVUNG módszertani kutatócsoportot, melynek tagjai táncos előadásokhoz készítenek izgalmas bemelegítő, “a néző érkezését segítő” foglalkozásokat.
Hogyan kerültél a tánc közelébe? Mik voltak a tánccal kapcsolatos első elementáris élményeid?
A mozgást a hosszú élsportolói (vívás) évek miatt mindig sajátomnak tudtam – ebből a versenykényszert a gimnáziumi (Bródy Imre Gimnázium, dráma tagozat) alkotások során hagytam el, a tánc iránt pedig a pécsi bölcsészkaron, Szűcs Réka táncfilm óráin bemutatott DV8-filmek miatt kezdtem érdeklődni. Pécsett aztán másfél évig próbáltam megérteni a fizikai színház mibenlétét (ebből írtam szakdolgozatot, illetve ilyen formanyelvvel rendeztem a Janus Egyetemi Színházban a Kaspart), s mindez már szinte egyenesen vezetett a Budapest Kortárstánc Főiskolás felvételihez.
Milyen közönség aktivizáló programokban dolgoztál, illetve melyik volt az a projekt, amit kiemelnél és elmesélnél nekünk?
Szerintem, sértő arra a nézőre nézve azt mondani, hogy nem aktív (hanem passzív), aki teljes figyelmével, intelligenciájával, és empátiájával befogad egy előadást. A közösségi médiától kezdve a wiki oldalakon, a TV-s valóságshow-kon át a multiplayer számítógépes játékokig számos dolog az interakció felé hajszol minket, szóval értékes képességnek kell tekintenünk a kontemplációt* és az egyirányú koncentrációt. Ez az “aktivizálási” szóhasználat felettébb átpolitizált, így a kortárs művészeti/pedagógiai törekvések szempontjából felülvizsgálatot érdemelne: egyrészt a szocializmus hagyatéka**, másrészt pedig keveredik az E.U. által hirdetett részvételi demokrácia egyik előfeltételével, az aktív polgárisággal (active citizenship & active spectatorship).
Az SZFE Doktori Iskolájában folytatott kutatásommal is inkább azt igyekszem aláhúzni, hogy vannak bizonyos, a testünk által raktározott stigmák és normák, amiket félünk vagy undorodunk nem követni, vagy csak felismerni. A minket mozgató szabályok – ha tetszik életkoreográfiai score-ok – felülvizsgálata sosem fájdalommentes, így hiszem, a színház egy pont erre használandó, felvállaltan “munkás” és veszélyes tér (is) kellene hogy legyen. Ez a gondolat csak az utóbbi fél évben tisztult ki bennem, így bár a korábbi munkáim (pl. a Testnapló-sorozat) is hasonló kérdésekkel operáltak, még sokkal puhábban. Ötleteim jövőbeli merész megvalósításában elsősorban a közösen alapított SVUNG kutatócsoport tagjaira és partnereire számítok.
* vö. Hannah Arendt: vita activa és vita contemplativa; továbbá: Alexandra Kolb, ‘Current Trends in Contemporary Choreography: A Political Critique’, Dance Research Journal, 45/. 3., 2013 december, 31-52.; Emmanuel Négrier, ‘Introduction,’ Uő. (szerk.) Cultural Policies in Europe: a Participatory Turn?, Toulouse: Éditions de l’Attribut, 2020, 11-27.
** vö. “A szocialista művelődésnek (…) szüntelenül szélesítenie kell az egész társadalom kulturális aktivitását, az aktív-közösségi-kreatív művelődést és az autonóm kultúra elsajátítását egyaránt, az egész társadalmat átható új »participációs életstílus« kialakításának részeként.’ (Vitányi Iván, ‘Kulturális demokrácia – a kultúra demokratizálása’, Világosság, 22/8–9., 1981. július-december, 585–589 [586])
Mit gondolsz, fontos-e, feltétlenül szükséges-e, hogy a hazai tánctársulatok, csapatok másfajta, új csatornákon keresztül közelítsenek a nézőik felé?
Első szinten a tánctársulatok azok, akiknek szüksége van erre, hiszen
1) a szűk szakmai közegen túl nézőket kell toborozniuk, hogy munkáikat ne csak kétszer-háromszor játszhassák,
2) a szűk nézői rétegre magyarázat lehet az is, hogy a közoktatás nem készíti fel a “táncfogyasztókat” arra a multiszenzoriális, s ritkán racionális gondolkodásmódra, amit a táncalkotók sokszor kínálnak vagy netán el is várnak nézőiktől.
Így ezen programok megjelenése szerintem azt is jelzi, hogy a hazai kortárstánc szcéna elkezdte értékelni, becsülni önnön munkásságát, hiszen feladás (és így könnyen olvasható darabok termelése) helyett inkább időt fektet abba, hogy összetett művészeti kutatásai munkamódszereit elérhetővé tegye. Ehhez hiszem, hozzájárul az is, hogy számos táncművész – többnyire megélhetés végett – tanítani kezd, s a pedagógusként rájön, micsoda nemcsak testtechnikai, hanem érzékeny életfilozófiai kinccsel rendelkezik. Egyébként a táncórák már maguk ilyen “nézőközelítő” csatornák, hiszen ott is egyfajta felkészítő/hangoló/bemelegítő foglalkozás folyik a vezető táncművész-tanár munkáira. Egy közvetlenül előadás előtti program abban más, hogy strukturális beágyazottsága miatt valahol a táncórák intimitása és a színházi tér keltette elérhetetlenség illúziója között lebeg, ami köztes állapottal pedig nagyon termékenyen lehet dolgozni.
Tudsz-e külföldi “jó példát” vagy olyan “módszert” említeni, ahol a táncon keresztül szólítják meg a fiatal közönséget?
Szerintem az veszélyes félreértés, hogy a tánccal kell valamit csinálni: a tánc már maga egy teljes értékű megszólítás, így nem kell eszközként használni egyéb jó ügyek érdekében. A szocio-politikai és kulturális problémák, amik megvitatására pl. a Talpuk alatt DTIE előadás használja a táncot, már ott ülnek az adott táncformában vagy tánceseményben, csak sokkal tovább kell benne lenni ahhoz, hogy elérjenek és átmossanak valakit. Mégis, megéri rászánni az időt, mert nagyon másként raktározódik el valakiben, ha lelkesült, saját önbizalmát és önszeretetét építő táncolása közepette rászólnak a táncházban, hogy nem elég autentikus a stílusa, a ritmust nem követve csinálja a záró motívumot vagy még förtelmesebb, nőként férfi táncot jár és vigyázzon, mert jön a folkrendőrség. Mindez összehasonlíthatatlan azzal, amikor ennek színpadi reprezentációját verbálisan kivesézik a diákok. Az én krédóm ebben az előadásban ott van, amikor öt percre (!) mindenki feláll és körben csárdásozni kezd. Onnan a saját élményem: én azért felelek, hogy ne merüljek el a botladozásom miatti önostorozásban, a többiek pedig azért, hogy ügyetlenkedésemet el nem ítélve visszarántsanak a megcélzott (és nyilván tökéletesen soha el nem érhető) közös lüktetésbe.
Így röviden azt mondanám, a “jó módszer” receptjének fő hozzávalói – szerintem – a hosszú idő, általa az elmerülés, a következetlen vagy nem 100%-ig tisztázott (ezáltal közösen improvizálható) keretek, és a hatni hagyás – szemben a pörgetéssel, az óvatos felszínen maradással, a felülírhatatlan dramaturgiával, és a minden áron találni akarással. E kvalitásokkal él pl. Somló Dávid Mandala c. előadása, ahol egyáltalán nem számít a résztvevők életkora. De hogy az eredeti kérdést ne kerüljem ki, álljon itt néhány szeretett külföldi példa is: a helsinki Esitystaiteen seura Disco Ritualja, Ivo Dimchev Selfie Concertje, Maria Metsalu Mademoiselle x horrorja, Mária Júdová Camouflage c. VR bújócskája, és az Ultima Vez Invited előadásának kék kötélkígyója. Összefogottsága, támogatottsága és állhatatos kutatási orientációja miatt pedig a UniArts Helsinki / Center for Educational Research and Academic Development in the Arts (CERADA) kezdeményezte (nem tánc specifikus, hanem összművészeti) ArtsEqual programjára is érdemes ránézni.
Asszociációs játékra hívunk! Neked mit jelentenek az alábbi szavak?
Tánc? test; az érzelmek kifejezési szándéka helyett az érzetekre való figyelem
Színház? hatások, (ön)reflexió, disszenzus és konszenzus pulzálása
Nevelés? (játék)szabálykövetés, (játék)szabályszegés, (játék)szabálysértés, (játék)szabályozás
Budapest, 2020. november 30.
Az interjút Varga Nikoletta készítette.
tancszinhazneveles 